I.
Éjszakai szellő lengeti a függönyt, a nyitott erkélyajtón át.
A nappali hőség után, még mindig forró a levegő.
Alvásról szó sem lehet. Ülök a fotelban, összegömbölyödve, elégedetten, mint egy macska. Az ablaknál hatalmas ágy áll. Ott fekszik Ő. Magas, izmos teste szinte az egészet végigéri. Alszik. Nézem, mert nem tehetek mást. Centiről - centire simogatom a szememmel. Napbarnított bőrén megcsillannak a verejtékcseppek, egy bevilágító utcai lámpa fényénél. Kábítóan zöld szemei lehunyva. Ágyékán egy fehér lepedő sarka hanyagul átdobva. Ragadozó.
Szeretkezésünk feszültsége még érezhető a levegőben. Fáradtan, remegő izmokkal, boldogan vagyok a legyőzött, itt és most.
Csend van a szobában és bennem is. Az Ő arca is kisimult. Szép szája kicsit nyitva, széles mellkasa egyenletesen emelkedik.
Minden ilyen pillanat megismételhetetlen, a maga egyediségében.
A folytatás számomra mégis adott. Az út csak kanyarodott, messze még a vége...
Nem tudok aludni. Fogom a fejhallgatót, beteszek a CD-t.
Kellemes zene.
./.
2.
Ébredés
Reggel elindulsz dolgozni. Kikísérlek az autóig és várom, hogy adj egy búcsúpuszit, amitől szép lesz a napom.
Beindítom a mosógépet, mosogatok, rendet rakok. Felöltözöm, nadrág, póló, semmi extra. Szolid háziasszony szerelésemben elsétálok a bevásárló központba. Két óra nézelődés, válogatás után, a pénztárnál kedvesen mosolyogva fizetek és hazaballagok. Otthonkát, kötényt felveszem. A ruhákat kiteregetem, pedánsan, hogy vasalni sem kell. Kezdődik a főzés, mire hazaérsz mindennek kész kell lennie. Míg fő az étel, gyors takarítás, porszívózás.
Délután van. Ülök a szobában csendesen és várlak, ugrásra készen.
Megáll az autó, nyílik az ajtó. Felugrom, rohanok eléd, lesem minden mozdulatod, iszom szavaid. Mesélsz. Körbeugrállak, kiszolgállak, nézlek, mint egy szentképet.
Uram és parancsolóm. Ez így megy egy éve.
Most megint reggel van. Eddig olyan, mint az összes többi. Valami mégsem stimmel. Túl nagy a csend. Iszogatom a teámat. Mintha álmodnék.
Hirtelen kiegyenesedem, az érzés hasonló egy tőrdöféshez. Felugrom az asztaltól, a bögre összetörve hever a lábamnál. Berohanok a fürdőbe, megállok a tükör előtt. - Ki az a nő ott?! - Ledobom az otthonkát, kötényt. Bugyi, melltartó - az sem kell. Úgy érzem, nem ilyet kell hordanom. Meztelen vagyok, de még most sem tetszik, amit látok. Igen, megvan! Kitépem a csatot a hajamból, leomlik a hátamra, szinte derékig. Kócosan, ruha nélkül szembe fordulok tükörképemmel, és akkor megpillantom végre azt, aki én vagyok valójában. Szám sarkában megjelenik a jól ismert mosoly, szétárad bennem az érzés, mely oly rég rabságra lett ítélve.
Nevetek. Először halkan, majd egyre hangosabban tör felszínre. Pár percig szinte magamon kívül vihogok. Ez a sokk szerű visszatérés azt hiszem természetes. Lezuhanyozom, hajat mosok. Berohanok a szobába, feltépem a szekrényajtót. Ott az a nagy bőrönd, benne régi, de el nem múlt életem kellékei.
Fekete ruhát veszek fel, olyan rövid, hogy az már büntetendő cselekmény. Hozzá fekete csizma, tíz centis sarokkal. Hajamat megigazítom, egy laza mozdulattal. Nem fogom össze, ez most nem megy a hangulathoz. Töltök egy pohár bort, meggyújtok egy cigit. Leülök a fotelba. Délután van, várlak.
A kocsi megáll, nyílik az ajtó. Hallom, ahogy bejössz a házba. Nem megyek eléd, most nem. Soha többé nem! Kis ideig csend, majd a nevemet kiáltod. Nem válaszolok. Aztán belépsz a szobába, döbbenten végigmérsz. Mondanál valamit, de nem hagyom. Elkapom az inged, lelöklek az ágyra. Tépem rólad a ruhát és csak szeretlek, szeretlek, míg dobog a szíved.
Nem tudom mennyi idő telt el, nincs jelentősége. Felöltözöm. Odalépek az ágyhoz, lenézek Rád. Milyen csendes vagy most. Az arcod békés is lehetne, ha nem látnám rajta a félelmet és a felismerést. De ezt csak én látom. Mosolygok, bár nem az alkalomhoz illő.
Örökre a lelkembe zártalak.
Kisétálok a házból, beülök az autóba. Egy érzés idegesít kicsit. Talán szomorúság. Tovább kell mennem!
Jöhet egy cigi és szóljon a zene. Elindulok.